Kategória archívum : blog

12 éve ért véget a tanári pályafutásom. Ez most onnan jött elő, hogy a Facebook szerint 12 éve ilyenkor épp szidtam a munkaügyit, miszerint miért kell papír alapú bankszámlakivonatot vinnem. Mivel már akkor se kértem ilyet papíron, így értetlenkedtem, hogy miért nem haladnak a korral és miért nem akarják elfogadni a netbankos kivonatot…

Viszont a poszt nem emiatt lett, hanem ott egyik ismerősöm megkérdezte, hogy miért is hagytam ott a tanári pályát, aztán ezt válaszoltam akkor:

Valamikor meg kellett ezt lépni, később késő lett volna. Már így is késő, sok volt az a két év. Nem jó olyan dolgot csinálni, aminek nem látod értelmét, nem okoz örömöt, nem látsz benne kihívást, és nem látod azt, hogy előbbre jutnál vele, illetve ha már az anyagiaknál járunk, akkor nőne a fizetésed.

Ez nagyon igaz volt akkor, illetve későbbi munkahely váltásaimra is, szerencsére szinte (oké, volt az a kb. két hónapos bankos félrevisszalépésem, de arról nem szeretek beszélni :) ) mindig sikerült előrébb lépni.

Előjött most egy pillanatra az a kilátástalanság érzés, amikor ott van az ember vidéken, friss mérnöki és mérnöktanári diplomával, persze 0 tapasztalattal és állást keres. Aztán a média már akkor is betolta néha az informatikushiány meg csillagászati fizetések bullshit-et, a fiatal, naiv vidéki srác meg keresi a környékbeli zsíros it-s ajánlatokat minimális bérigénnyel, csak vegyék már fel, tudjon tanulni/fejlődni/alkotni/tapasztalatot szerezni, de nem találja, nem kell sehova, amit meg talál, ott a minimális bérigényt is sokallják vagy szakmailag kevés oda. Tanárnak meg pont elég, aztán ott is adtak annyit, mint akkoriban adtak vidéken a kezdő php Pistikének, így tanár lesz. 2 évvel később meg a még nagyobb kilátástalansággal veti magát bele az álláskeresésbe, még több jelentkezés, még több sikertelen interjú, de a végén kap egy esélyt és az évek alatt felkapaszkodik oda, ahonnan nyugodtan hugyzhat az összes olyan cég és hr-es fejére, akik anno nem adtak neki esélyt sem, most meg pingelik linkedin-en.

Nem akartam sosem tanár lenni, csak kihívásnak tekintettem a második szaknak felvett mérnöktanári szakot, „Mindenki szop az egy szakkal, miért ne szopjak kettővel?” – valami ilyesmi volt a hozzáállásom, meg persze jól jött egy második lábon állás, amit végül ki is használtam. Az első tanév után fel akartam mondani, de adtam a dolognak még egy esélyt, hátha több időm lesz a második évben mellette valamit szakmázni, hogy később tovább tudjak lépni, de annyira leszívták az agyamat a délelőtti órák, hogy délután semmi hasznosat nem tudtam csinálni a következő napi órákra készülésen kívül, hétvégén meg inni kellett, hogy túltegyem magam az egész heti szaron, így a második év még jobban visszafejlődés volt. Ha maradok, valószínűleg alkesz lennék már, máshogy biztosan nem bírtam volna.

De mindegy is, max tisztelet azoknak, akik maradnak a pályán és a nehézségek ellenére próbálják megfogni a pedagógus szakma apró örömeit, szépségeit, és kitartanak.

Így 12 év távlatából visszagondolva, úgy érzem, hogy életem egyik legjobb döntése volt. Nem volt könnyű az ezt követő időszak, de ha a tanári pályán maradok, akkor biztosan nem jutottam volna oda, ahol most vagyok, semmilyen tekintetben.